Harka Sára:
Szeplők szűkében
Aki engem tojt,
kinézett téged magának,
a szomszéd fűz ágai közül leste,
ahogy építed a nádirigófészket
folyóból nyújtózó gyékényszárakra,
azzal a szánalmas pároddal,
és önfeledt voltál
meg naiv,
azt hitted, most érkezik
minden, amire vágytál,
és rózsaszínbe
hajlott az égalja.
Aki engem tojt,
magában tartva őrzött,
míg csendben kivárta
teljes vajúdásod,
csak aztán suhant feléd,
ragadozóra hasonlító
csíkozott tollruhával
elijesztett a fészkedről,
mikor mind a hat
melengetett, szeplős tojásod
türkizzölden
a szalmaöbölben feküdt.
Aki engem tojt,
a fészkedből kirúgta
egy pettyes utódod,
az a folyóba hullott,
lesüllyedt a fenékre,
és megüresedett helyére
rakott engem,
egy darabot magából
az öt leendő
nádirigó fióka mellé,
és kéken
örvénylett alattunk a víz.
Múlni tűnt a veszély,
hazaszálltál a fészkedre,
valami szokatlant éreztél,
elöntött egy gyanús bizsergés,
ahogy engem vizslattál,
ugyanúgy kerekded voltam,
de szeplők szűkében,
elhessegetted a gondolatot,
mindnyájunkra ültél,
szárnyaddal óvva takartál,
és sárgállottak
körülöttünk a szalmaszálak.
Egy nappal korábban keltem,
huszonnégy óra előny,
az evolúciós fegyverem,
és az én torkom színét
láttad először,
az én magas sivításom
hallottad először,
ezek vésődtek beléd, és
kapcsolták fel az anyaösztöneidet,
és engem etettél
selyemzöld
hernyóval mindnyájuk előtt.
Szemem ki sem nyílt,
a bőrömmel láttam, valami
a pucér szárnyamhoz ért,
és beindult a reflex,
hogy toljak, taszítsak,
pusztítsak,
egynapos hátammal gördítve, a
fészekszélről kilöktem egy tojásod,
aztán a másikat, harmadikat,
míg leszállt az éj,
és szürkület
borult a maradékunkra.
Nem értetted, hová lettek,
átkutattad a környéket,
ágról ágra pattanva,
víztükörre szállva,
kétségbeesve csiviteltél,
merre leled gyermekeid,
semerre,
rég elvitte őket a sodrás,
és nem gyászolhatsz, mert
visítok, óriásira tátom,
narancssárga
az éhes csőröm belseje.
Felnyílt szemem,
és kikelt a maradék
éhes kis mostohatestvér,
de a csőröm szélesebb,
sikításom élesebb,
telhetetlen vagyok,
te pedig tehetetlen
velem szemben,
nekem hordod a falatokat,
és míg vadászni indulsz
indigószínű
szitakötőre, eljön az időm.
Nem hiszed, hogy képes lennék,
míg nem látod saját magad,
hazaérve vacsorámmal,
éppen tanúja vagy,
ahogy letaszítom a fészekszélen
utolsó mostohatestvéremet,
szemed előtt zuhan
bele a kanyargó folyóba,
halk csobbanás,
felloccsan a víz, és
gesztenyeszínű
nádirigó test süllyed a habokba.
„Problémás gyermek”
csiripeled a szomszédoknak,
nem mondod, hogy szörnyeteg,
fészekparazita,
magadat hibáztatod,
hogy ilyenné cseperedtem,
tán túl szigorú voltál,
vagy pont nem eléggé,
vajon hol rontottad el,
és rögtön eszedbe jut a nap,
vörösen
izzik benned az emlék.
Ketten hordjátok a mannát,
egymagam többet falok, mint
fészekaljnyi nádirigó tenné,
ahogy kezdek tollasodni,
a párod gyanúsan vizslat,
nem hasonlítok rá, behemóttá nőttem,
úgy sejti, félreléptél,
összefeküdtél egy idegen madárral,
te pedig ráhagyod, inkább higgye ezt,
mint ismerje az igazat,
és feketéllik
rajtad a szégyen.
Megöltem a gyermekeid,
és nem tettél ellene,
az apró, különc tojást
tétlenül nézted, közvetve
te ölted meg a gyermekeid,
és most nem tudsz nem etetni,
nem tudsz nem szolgálni,
de hogy szeretsz is,
az már a te bajod,
mert én kiröppenek holnapra,
aranyló,
távoli Afrikába költözöm.
Többé nem gondolok rád,
nem fáj a hiányod,
mert nem vagy az anyám,
hiába siratsz,
hogy ezért neveltél,
elhagylak,
kakukkszót nem hallasz,
vissza se nézek feléd,
csak majd egyszer, egy tavasszal
eljövök, ha a kopár fák
kizöldülnek,
és új reménnyel fészket építesz.
