Szabados Attila:
Végre, mondjuk
és hálásan mosolygunk a pincérre,
mielőtt észrevenné elégedetlenségünk.
Amiért annyit kellett várni,
és már majdnem visszaléptünk,
pedig most térdelne elénk,
most venne elő gyűrűt. Mikor
mi is kimondhatnánk, igen.
Végre, és mintha csak nekünk
gördült volna be a vonat, lábunk már
a peron szélén toporog, az ajtóig kitart.
Küszöb előtt lerúgott cipő,
csészében hagyott kiskanál.
És akkor eltoljuk magunktól,
mint bűzlő tetemet, a késve jött tányért,
felállunk, távozunk lesütött szemmel.
Azt mondjuk elég, azt mondjuk
bennünk is ketyeg. Hogy elnézést,
de mégsem. Sem retúrt, sem
egyútra. Legfeljebb integetni,
segíteni a bőröndökkel.
A fűzőt benn csomózni ki, lassan,
zárt ajtók mögött, ahol megáll
az idő. Ahol végre elmosogathatunk.